…gondoljuk magunkban néhanapján. Sok dolgot szeretnék mondani, ezért aki arra számít, hogy ez egy gyors és rövid cikk lesz, az sajnos téved. Ebben a cikkben szó lesz morális kérdésekről, szülőkről, segítségről és olyan témákról, amikre talán még én sem vagyok felkészülve.
Szögezzük le, hogy 18-20 évesen még senki nem tudja, hogy felnőtt korában mivel fog foglalkozni. Na jó, ez így nem teljesen igaz, biztos sokan vannak, akik már tudják, van elképzelésük, vagy van valami családi, akár többgenerációs foglalkozás, ami előre meghatározza egyesek jövőjét.
Ha már itt tartunk, kezdjük is el kibontani a szülői nyomás témakörét. Sajnos, akarják vagy sem, de hatalmas nyomást helyeznek ránk. Rám is és rád is. Hányszor halljuk, hogy “bármivel foglalkozol, azért egy diploma kell…”, “csak legyen egy rendes szakmád, a többi nem érdekel…”,”azért egy diploma sose árt, ha rendes felnőtt akarsz lenni…”, és folytathatnám a sort. Fontos megérteni, hogy csak jót akarnak! Olyan korban nőttek fel, amikor fontos volt, hogy legyen az ember háta mögött egy diploma vagy jó oktatás. Nem lehet ezért hibáztatni őket, csak jót akarnak, meg akarnak óvni attól, hogy a társadalom peremére kerülj. Észérvekkel fel tudják építeni, meg tudnak győzni, hogy (mindegy te mit gondolsz) jó lesz ez neked. Ha más nem, legalább az egyetemi élet miatt megéri… egyébként tényleg, na de kanyarodjunk vissza.
Egyetlen megoldás van – legalábbis szerintem – a megbocsátás és az elfogadást. Bármennyire is bugyutának vagy “jajj, már megint ezek…”-nek tűnik mást nem is nagyon tudunk tenni, mert nincs értelme. Nincs értelme haragot vagy dühöt vagy bármi ilyesmit érezni, hosszú távon csak magunknak ártunk vele. El kell fogadnunk egyrészt, hogy ők sem tudnak jobbak lenni önmaguknál és egyébként is a legjobbat akarják nekünk, csak biztonságban akarnak tudni, illetve el kell fogadnunk a helyzetet, hogy akármi történik az szinte biztosan csak építeni fog. És ezt meg kell bocsátanunk magunknak is és a szüleinknek is.
Nem ciki, ha nem tudod 18 évesen, hogy mi akarsz lenni nagykorodban, és nem ciki, ha ennek ellenére úgy döntesz, hogy kihagysz pár évet, de az sem ciki, ha elmész egyetemre tanulni. Mert ha hiszed, ha nem, sokat lehet ott tanulni, és nem feltétlenül az iskolapadban. Lehet tanulni kapcsolatokról, csalódásokról, emberekről, barátságokról, életről, spórolásról, bulikról és még mennyi minden másról is…
Na persze ennek a másik oldala is valid… sőt. Ha, mondjuk, a középsuli után ott maradsz és szerzel 1-2 szakmát. Rengeteg élményt lehet szerezni akkor is. Sőt, az is ér, ha úgy döntesz, hogy neked ennyi elég volt és nem tanulsz tovább. Nekem nem tisztem eldönteni és igazságot tennem, hogy melyik a jobb, nem is szeretnék választani. Egyszerűen csak szeretném leírni, hogy bárhogy döntesz, valószínűleg JÓL DÖNTESZ!!!
Na de, ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy ezzel bebetonozod magad örökre.
Hadd meséljem el a saját példámat:
Ugye, ott kezdődik a történet, hogy a középiskola utolsó előtti évében már elkezd feszíteni ez a téma, hogy hova kéne menni továbbtanulni. Ide kéne, oda kéne, mi érdekel, miben vagy jó, mi nem érdekel ésatöbbi. Jönnek az akaratlan nyomások a család felől, a kortársak felől, frusztrál, hogy más már tök képben van azzal, hogy hova akar menni és tervszerűen megvan már az elkövetkezendő 20-30 év a fejében… háh, mekkorát téved.
Hát, végül is szeretek emberekkel foglalkozni, úgyhogy, gondolom, a pszichológia érdekel… Ahhoz, hogy oda felvegyenek valakit, minimum zseninek kell lenni, vagy legalábbis nagyon jónak, de sajnos én nem voltam egyik sem, ezért “maradt” az andragógia (felnőttképzéssel foglalkozik). Sokat tanultam ott, lelkes is lettem, ott találkoztam pl. a LifeLong Learning fogalmával, és sok más tudást is magamra tudtam pakolni.
De éreztem, hogy ez nem elég, nem lehet hogy ez ennyi. Így elkezdtem kommunikációt is tanulni.
(Tudom mit gondoltok: ez a kettő együtt egyenes út a Mekibe…)
Ennek ellenére végül úgy alakult, hogy lett egy munkahelyem egy multinál. Beálltam a sorba és Excel-varázsló lettem én is. Viszont ez sem volt elég és tanulni akartam valami újat, valami mást.
Ekkor érkezett az életembe a coaching. Az volt, ami anno elindított (az emberekkel foglalkozás), mégis más volt, de a tanulmányaimból/tanulmányaimra azért tudtam építkezni. Éreztem, hogy ennek van értelme, furcsamód szabadnak éreztem magam közben, tudtam, hogy erre vártam, ez az, amivel hosszú távon foglalkozni szeretnék. Lelkesedésben elkezdtem tanulni még ezt-azt, ami így utólag látszik, hogy csak a határaim feszegetése volt, de mindenképp megérte, hasznos ismereteket/kapcsolatokat szereztem ott is.
Na de, miért is írom én le mindezt?! Fontos megértenie mindenkinek, hogy soha nincs késő változtatni. És nem ciki ehhez segítséget kérni. Akár egy jó szakembertől (pszichológus, coach, stb.), kortársaktól vagy a család idősebb tagjaitól.
Nagy közhelynek hangzik, de valaki biztosan volt már hasonló helyzetben, mint te. És persze az is igaz, hogy senki nem éli/élte meg ugyanazt és ugyanúgy, és nincsen rá egy előre megírt recept, amit elolvashatsz és egy csettintésre tudod, hogyan kezeld a szitut és élj boldogan.
Sosincs késő változtatni, nincs olyan, hogy ne lenne kiút abból a helyzetből, amiben vagy, soha ne legyints azzal a sóhajjal, hogy “ehh…nekem már mindegy….” Szintén csontig rágott közhely, de az élet tele van buktatókkal, tévutakkal, akadályokkal. Na, ez az volt! Vedd észre, ha épp ezzel állsz szemben! De innentől rajtad áll, hogyan folytatod tovább. Ezek nem elvesztegetett évek, ettől csak több lettél, okosabb, bölcsebb és tapasztaltabb.
Mindezen persze nem lehet egy csettintésre változtatni, nem is kell, nem azért történt meg veled mindez, hogy itt csettintgess, azt megteheted előtte is és akkor legalább spórolsz pár évet. (ez a mondat nyomokban szarkazmust tartalmazhat)
Ezt senki sem tudja egy tankönyvből megtanulni, mindannyiunknak keményen dolgozni kell ezen, átrágnunk magunkat rajta újra és újra – nekem is ezt kellett tennem. De végül megértettem! Megértettem azt, amit sajnos nem tudok leírni, mert szavakkal nehezen kifejezhető, de valahogy úgy hangozna, hogy: megérte minden fáradalom és gyötrelem, most pedig végre kezdek valamit az életemmel. Rád is ez vár!
Úgyhogy rázd meg magad, kérj segítséget, ha egyedül nem megy, és tegyél végre valamit ÖNMAGADÉRT!
